Itt talál meg engem:

Twitter icon
Facebook icon
Flickr icon
Google+ icon
LinkedIn icon
RSS icon

A taplóság 3 + 1 tünete

Érdemes néha konkrétan is megfogalmazni, milyen elemekből áll össze a taplóság. Nézzünk néhány alapvető jelenséget, amik mind figyelmeztető jelek a számunkra.

1.  Önkritikára támadás

Jó a társaság, felszabadultan beszélgetünk. Eljutunk egy őszinte pillanatig, amikor felfedjük magunkat, és valamilyen gyengeségünkből saját magunk csinálunk viccet. Az alapvető erkölcs és jó modor ilyenkor azt diktálja, hogy a többiek hasonló jókedvvel, de jóindulatúan reagáljanak.

Ha például Ön elmesél egy szórakoztató anekdotát arról, mennyit bénázott a legutóbb, amikor beleejtette a lakáskulcsát a vécébe, akkor a társaság jóérzésű tagjai tudják, mi a helyes reakció. Megértően nevetnek a sztorin, értékelik az öniróniát, bátorítóan megvigasztalják Önt. Egyesek - cserébe az őszinte humorért - saját magukról is megosztanak a többiekkel egy hasonlóan kínos történetet. A viszonzás a jó szándék egyik legalapvetőbb jele. Ilyen eszközökkel jelezhetik, hogy értékelik a nyitást.

De nem mindenki. Vannak olyanok is, akik ilyenkor érzik elérkezettnek az időt, hogy lecsapjanak. Könnyű győzelmet akarnak aratni, ezért a fedezékétől megfosztott mesélőt kigúnyolják, kioktatják, és lenézően kifejtik neki, miben hibázott. Azt is elmondják, mit kellett volna csinálnia, hogy ne kerüljön iyen helyzetbe. Természetesen úgy kellett volna cselekednie, ahogy ők viselkednek a lakáskulcs menedzselésével kapcsolatban. Bizalomra agresszióval reaagálnak.

A vitatkozásnak is megvannak a szabályai

A vitatkozásnak is megvannak a szabályai

2. Verébre ágyúval

Vitatkozás közben is hamar kiderül, ki a tapló. A kulturált vitatkozáshoz hozzátartozik az is, hogy mennyire vagyunk hajlandók a kompromisszumra. Elvégre nem minden vita végződhet összeveszéssel vagy verekedéssel. Ideális esetben mindkét fél érzi, mikor kell elkezdeni visszafogni magát. Hol van az a pont a vitában, ahol már nem kell kimondani azt a bizonyos mondatot.

Ez akkor működik, ha kölcsönös. Az emberi kommunikációban fényesen bevált sablonok állnak rendelkezésre arra, hogy a vita a lehető legkevesebb feszültséggel, kölcsönösen elfogadható módon lezárható legyen. Az egyik vitatkozó például azt mondja, hogy a reformátusok jobb fejek a katolikusoknál, a vitapartnere pedig aazt, hogy a katolikusok jobb fejek a reformátusoknál. Mielőtt olyan pontig jutnának, ahonnan már nincs visszaút, az egyikük elsüt egy jóindulatú viccet a pápáról vagy Kálvin Jánosról. A másik azonnal veszi az adást, és ő is beszáll a poénba, vagy azt indítványozza, hogy mivel későre jár, igyanak meg egy sört.

De nem mindenki. Vannak olyanok is, akik ilyenkor érzik magukat nyeregben. A békülésre nyújtott kezet a gyengeség jeleként értelmezik, és hajthatatlanul tovább erősködnek. Nem engedik, hogy elterelődjön a szó az egyre feszültebbé váló témáról. A békülékenység, sőt a megadás jeleire is támadnak. Ágyúval lőnek verébre is, csak a teljes megadást fogadják el. Minden áron győzni akarnak, és nem érzékelik, hogy éppen egy évezredek óta bevált társas viselkedési normát szegnek meg durván. A kompromisszumkészségre agresszióval reagálnak.

3. Kedvességre undokság

Amikor két ember egyszer csak egy társas helyzetben találja magát, nagyon sokat számít az indítás. Első benyomás, mosoly, satöbbi. Jellegzetes helyzet például, amikor a szupermarketben a péztárosnő egy egész napi kemény munka után is rámosolyog a vevőre, és kedvesen köszön neki. Ha ő ellen tud állni a fáradtságnak és a kiégésnek, akkor a másik ember is képes erőt venni magán néhány másodpercre.

De nem mindenki. Van, aki ilyenkor csak azért is undok marad. Pedig - feltéve, hogy nem valamilyen családi tragédia történt, és nem aznap rúgták ki az állásából - nehezen magyarázható, miért nem köszön, miért mormog valami taplóságot a foga alatt. A helyzet hasonló a többihez: kedves indításra, jóindulatú felütésre elutasítóan, agresszíven válaszol. Pedig csak annyi dolga lenne, hogy betartja a társas viselkedés könnyen elsajátítható konvencióit.

Georges de La Tour: Muzsikusok csetepatéja

Georges de La Tour: Muzsikusok csetepatéja


+1: HÜLYESÉG!

Vannak, akik nagyon tudják, hogyan kell valakit egyetlen szóval megalázni. Ön elmondja a véleményét a kutyák láncra veréséről vagy az idős emberek ápolásáról, és szenvedélyesen érvel. Látszik, hogy sokat gondolkodott már a kérdésről, és hogy sokat jelent Önnek a dolog. A véleményében a személyisége is benne van. Önmagát fogalmazza bele a mondataiba. Éppen ezért különösen nagy taplóság, amikor valaki legyintve megjegyzi:

- Hülyeség!

Az illető ilyenkor akkor is taplónak minősül, ha utána magabiztosan kifejti a saját álláspontját, és akkor is, ha egyszerűen arrébb megy. A lényeg itt is az, hogy ő győzzön. Hogy érezze, milyen magasan tornyosodik mások fölé.

Tehát:

Tulajdonképpen minden ilyen esetben rendkívül egyszerű a képlet. Lehetőségünk van arra, hogy szimpla eszközökkel jó érzést hegyjunk saját magunkban és másokban. Könnyedén megoldhatjuk, hogy a lehető legcsekélyebb energiabefektetéssel fenntartsuk a társas kommunikáció harmóniáját. Mindenkinek ez a jó, és sokszor a szabályok megszegéséhez kell plusz energiát befektetni.

Persze ha őszinték akarunk lenni magunkhoz, akkor be kell látnunk, hogy mindannyian elkövettük már életünk során egyik-másik taplósgot ezek közül. Ezek persze megbocsátható botlásnak számítanak. A nagy baj akkor van, ha valaki rendszresen így viselkedik. Ha ezekkel a reakciókkal tulajdonképpen az életfelfogását, a viselkedési stratégiáját fejezni ki. Ha ezekben a taplóságokban a világképe tükröződik.

Ilyen emberrel nehéz hosszú távon együttműködni. Sőt, gyakran egy helyiségben tartózkodni is. A jogos önvédelem arra biztat minket, hogy kerüljük el a társaságukat. Elvégre nem kell mindenkinek szeretnie minket. Főleg olyanoknak nem, akik az emberi kapcsolatokat ilyen féloldalasan képzelik el.