Itt talál meg engem:

Twitter icon
Facebook icon
Flickr icon
Google+ icon
LinkedIn icon
RSS icon

Nárcisztikus gyereket nevelünk?

Mi történik az önimádó szelfik világban azzal a gyerekkel, aki - függetlenül a valóságtól - mindig csak dicséretet kap?

Amikor megdicsérünk egy gyereket, szinte láthatóan azonnal kivirul. Neki létfontosságú, hogy mások - főleg a felnőttek, leginkább pedig a szülei - elismerjék, milyen klassz várat épített legóból, vagy milyen otthonosan elrendezte a babáit. Normális esetben ez a következőképpen zajlik

  • 1. A gyerekben felébred a kreatív vágy
  • 2. Nekilát, és létrehoz valamit
  • 3. A felnőtt érzékeli az erőfeszítést és a teljesítményt
  • 3. A felnőtt megdicséri a gyereket
  • 4. A gyerek büszke, és magában összekapcsolja a saját erőfeszítésit a dicséret tényével

Amikor a dicséret alanyi jogon jár

A dicséret folyamata  és feltételrendszere azonban sok családban egészen máshogy néz ki. A gyereket mindenképpen dicsérik, akár csinál valamit, akár nem. A dicséret pusztán a létezéséért jár neki, alanyi jogon. Jellegzetes esete ennek, amikor egy kislány azért kap folyamatosan dicséretet, mert csinosan felöltöztetik, vagy aranyos frizurát csinálnak neki. Esetleg ennyi sem kell: azért is dicséret jár, hogy milyen szép.

Az ilyen esetekben nagyon káros folyamatok indulnak be. A dicséret függetlenedik a teljesítménytől, vagy legalábbis az erőfeszítéstől. Ez a divat Amerikából származik az 1980-as évekből. Kormányzati döntések során, központi program keretében vezették be, mégpedig annak érdekében, hogy a dicséret alkalmazásával magabiztosabb, magasabb önértékelésű állampolgárokat neveljenek. Arra számítottak, hogy a program hatására az amerikai állampolgárok már gyerekkorukban elsajátítják az önbizalom által vezérelt viselkedés készségeit, ainek következtében otthonosabban mozognak amunkaerőpiacon, és könnyebben szereznek maguknak állást. Az volt a kormányzat víziója, hogy ezzel a módszerrel csökkenthető a munkanélküliség, az alkoholizmus, a kábítószer-függőség és a bűnözés aránya. Végső soron azt várták tőle, hogy felvirágzik az ország, és nő a nemzeti össztermék.

A dicséret nem automatikusan jár

A dicséret nem automatikusan jár

"Szeretem magamat"

A gyerekekkel és családokkal foglalkozó pszichológusok már akkor tilatkoztak, de hiába. A nagy össznépi dicséret megvalósítása érdekében Amerika-szerte bevezették az iskolákban az úgynevezett "szeretem magamat"-órákat. Ezeken az órákon szervezett formábn arra biztatták és nevelték a gyerekeket, hogy tudatosítsák magukban a saját értékeiket. Kedvelt gyakorlat volt például, hogy a tanár megkezdte a következő mondatot:
"Tudom magamról, hogy..."
A gyerekeknek egyesével be kellett fejezniük, de csakis dicséret jöhetett szóba. Ilyen befejezéseket vártak: "...okos vagyok", "...tehetséges vagyok", "...szép vagyok." A családokat is arra ösztönözték, hogy a gyerek minden egyes megnyilvánulását dicsérjék meg. Dicsérjék, akármit csinál, vagy akkor is ha nem csinál semmit. Dicsérjék automatikusan, szokásszerűen, életmódszerűen.

Így kell nárcisztikus gyereket nevelni

Ha valaki úgy érzi, hogy ez a gyakorlat ellenkezik az ember igazságérzetével és a való világ kihívásaival, és ellenkezeik a józan ész legalapvetőbb szabályaival, akkor éppen úgy gondolkodik, mint a modern pszichológia. Szétválasztani a dicséretet valamiféle aktív hozzájárulástól nem túl bölcs dolog. Hosszú távon olyan következményekkel jár, amik éppen az ellenkező hatást érik el. Az automatikus, feltétel nélküli dicséret arra szoktatja rá a gyereket, hogy a szülőktől származó pozitív visszajelzés egyoldalú folyamat. Neki nem kell tennie semmit, mert a dicséret mindenképpen megérkezik. A "szeretetet adok - szeretetet kapok" alapelve nem szerepel az életében.

A ki nem érdemelt dicséret

  • megfosztja a gyereket attól, hogy kudarcokat éljen át. Abban az illúzióban fog élni, hogy a világban élni könnyű, és nem kell erőfeszítést tenni semmiért. Amikor aztán kénytelen a saját lábára állni, a pozitív visszajelzések egyszerre elmaradnak. Ellenséges és fenyegető világban találja magát, és nem érti, miért ilyen kegyetlen az élet, miért ilyen szemetek az emberek.
  • arra tanítja a gyereket, hogy a bensőséges szeretet és a melegség okozta örömérzet helyett mindig külső forrásból származó visszaigazolásokat keressen, és ezért se tegyen semmit cserében
  • képtelenné teszi a gyereket arra, hogy elfogadja a saját korlátait, vagy hogy egyáltalén megtapasztalja ezek létezését. Így nem tud megfelelő életstratégiákat kifejleszteni önmaga menedzselésére
  • alapvetően hátráltatja a leghétköznapibb tanulási folyamatokat is, hiszen ezekhez szükséges lenne a hibák elkövetése és korrigálása. A tanulás addig lesz problémamentes, amíg "intelligenciából" meg tudja oldani, utána menetdrendszerűen érkeznek a konfliktusok a külvilággal
  • önimádó, nárcisztikus személyiséget csinálhat belőle.

Ez utóbbi külön figyelmet is érdemel.

Milyen a nárcisztikus ember?

A nárcizmus egy meglehetősen gyakori személyiségzavar. Részben örökletes tényezők okozzák, részben a neveltetés miatt jön létre. Ha valakiben kialakulnak a tünetei, azok nem elsősorban önmaga számára jelentenek szenvedést, hanem a külvilág számára. Minél közelebb él vagy dolgozik valaki egy nárcisztikus személyiséghez, annál több idegesítő, vagy egyenesen mérgező jelenséget kell átélnie. Adott esetben a nárcisztikus ember veszélyessé is válhat. A mentális rendellenességek kézikönyve, a DSM (negyedik kiadása) szerint a nárcisztikus ember

  • 1. hatalmas fontosságot tulajdonít a saját személyének: eltúlozza az eredményeit, a tehetségét, és elvárja, hogy mások is felsőbbrendű emberként kezeljék - még akkor is, ha a valóságban nem ért el semmit különöset
  • 2. rendszeresen korlátlan sikerekről, hatalomról, szépségről, ideális szerelmekről és a saját zsenialitásáról fantáziál
  • 3. saját magát különleges embernek tartja, olyan egyedi lénynek, akivel csak a hasonlóan magas státuszú emberek és intézmények jogosultak egyenrangú félként kommunikálni
  • 4. megkülönböztetett csodálatot vár el másoktól
  • 5. feljogosítva érzi magát arra, hogy különleges elbánásban részesüljön, és hogy mindenki automatikusan behódoljon az akaratának
  • 6. személyes kapcsolataiban mások kihasználására törekszik a saját céljai érdekében
  • 7. nem érez empátiát: nem ismeri el mások érzelmeinek, igényeinek jogosságát, valódiságát, ezekkel nem tud azonosulni
  • 8. irigy másokra, és azt gondolja,, hogy mások is irigyek rá
  • 9. arrogánsan, pökhendin viselkedik
A szelfik nárcisztikus világa

A szelfik nárcisztikus világa

 

Milyen a nárcisztikus gyerek?

Képzeljünk el most egy olyan gyereket, akinek az ég világon semmit nem kell tennie a dicséretért. Mindig, automatikusan megkapja. Akármit csinál, mindig minden élethelyelyzetben azzal találkozik, hogy a dicséret mindentől függetlenül megilleti. Jár neki, de nincsen feltétele. Az az alapállás, hogy "az én kicsikém különleges, más, mint a többiek, többet ér, mint mások."
Az állandó dicséret jelzői a "csodálatos", "fantasztikus", "eszméletlen", "állati", "tökéletes", "különleges", "elképesztő" és ehhez hasonlók. Amikor egy gyerek ebben a közegben nő föl, akkor teljesen védtelen a korlátlan dicséret pusztító hatásaival szemben. Mire észbe kap, máris kialakult benne a nárcisztikus személyiségzavar. Mivel az állítólagos zsenialitását, szépségét, előjogait soha senki nem kérdőjelezi meg, nem is fogja érteni a külvilág ellenkezését. Az a faramuci helyzet állhat elő, hogy a kritikátlanság és a dicséret miatt a saját hibáján kívül ellenszenves, beképzelt, arrogáns alakká válik. Nem ismeri meg a "csinálok valami jót, és cserébe a világ dicséretet ad nekem" - jellegű folyamatok természetes lefolyását és egészséges örömeit.

A dicséret mint fizetőeszköz

A dicséretnek van még egy hátulütője. Aki foglalkozott már az emberi motiváció kérdéseivel, az valószínűleg összetalálkozott már ezzel a problémával. A leggyakrabban a pénzzel való motiválással kapcsolatosan szokott felmerülni ez a dilemma. Ha egy dolgozót a teljesítményéért cserébe fizetésemeléssel jutalmaznak, vagy ilyesmivel próbálnak tartósan is jó munkára ösztönözni, ez csak ideig-óráig működik. A magasabb összeg hatása eltart néhány hónapig, aztán fakulni kezd. Az ember fokozatosan hozzászokik, és a pénz elveszíti a hatását. Egy idő után annyira megszokottá válik a számára, hogy ez a megemelt összeg lesz az alap. Ez lesz a kiindulópont, a sztandard, és az illető már elvárja, ahelyett, hogy értékelné. Tremészetes emberi jelenség ez, senkit nem lehet érte hibáztatni.

A dicséret inflációja

Tulajdonképpen ugyanez történik a dicséret esetében is. A dicséret ugyanis éppen úgy inflálódik a gyerek tudatában, mint a megesabb fizetés a munkavállalóéban. Sőt, sokkal hamarabb, hiszen egy ok nélkül dicsért gyerek esetében semmiféle ellenszolgáltatásról nincs szó. Nem dolgozik meg érte, tehát ennyivel is kevesebb lesz az egésznek az értéke. Olyan ez, mint amit a minap láttam egy nagy bevásárlóközpontban: egy sportszereket és sportruházatot forgalmazó, hatalmas üzletben végkiárusítás volt. A raktárkészlet kissé már összevissza, 50 - 70 százalékos árengedménnyel volt kihelyezve - kiszórva - az eladótérbe.
A vásárlók és a nézelődők számára az árcsökkenés egyenértékű volt az egész szituáció elértéktelenedésével. Lassan, de biztosan eluralkodott a káosz. Az görkorcsolyákat szétdobálták, a felpróbált cipőket nem tették vissza a dobozba, minden a haldoklás hangulatát árasztotta.
Egy idő után nagyjából ennyit jelent a gyereknek az állandó dicséret. Már megszokta, elvárja, de semmiféle értéket nem képvisel a számára. Mivel soha semmit nem kellett csinálnia a dicséret okozta örömért, nagyon hamar elérkezik az az idő, amikor  már nem is jelent örömet. A dicséret válik az origóvá ebben a koordinátarenszerben, amelyiknek egyébként sincsen negatív tartománya. Így nevelünk nárcisztikus gyereket magunknak és a társadalmonak.

Felmérés a dicséretről és a nárcizmusról

Egy neves amerikai újság, a Proceedings of the National Academy of Sciences nemrég közzétett egy tanulmányt. Ebben egy olyan kísérletről számol be, amelyben 565 holland gyereket figyeltek másfél évig, és dokumentálták a születikkel való viszonyukat - különös tekintettel a dicséret módjára. A nárcizmust vizsgáló teszteken sokkal maggasabb pozíciót "értek el" azok a gyerekek, akiket a szüleik kritikátlanul dicsértek. Azok akikről eleve azt gondolták, hogy "különlegesebb, mint a többi gyerek", "jár neki a különleges elbánás az életben", vagy hogy "példát mutat a többi gyereknek".
Ezeknek a gyerekeknek a rengeteg automatikus dicséret hatására egészségtelenül magas volt az önértékelése. Óriási különbség van ugyanis a magas önértékelés reális szintje és a nárcisztikusan felfújt önimádat között. A normális, megérdemelt dicséretben részesült gyerekek nem látták magukat jobbnak mindenki másnál, mégis megvolt sokukban megvolt az egészséges önbizalom. Ez mindössze abban nyilvánult meg, hogy saját magukat éppen olyan jónak látták, mint másokat. Az automatikus, parttalan, ok nélküli dicséret nem arra neveli a gyereket, hogy ő is van olyan jó, mint a többiek. Azt tanítja neki, hogy jobb mindenki másnál.

"Különleges vagy..."

"Különleges vagy..."

Amikor az önbizalomhiányos gyereket dicsérik agyba-főbe

Különösen veszélyeztetettek azok a gyerekek, akik alacsony önértékeléssel küzdenek. Mivel nincs semmi önbizalmuk, sok felnőtt hajlamos ezt fokozott dicsérettel kompenzálni. Nem vár el teljesítményt a gyerektől, mondván, hogy éppen az önbizalommal van problémája. A feltétel nélküli dicséret azonben ezekben az esetekben nem hogy segítene, de pusztító hatással van. Amikor valódi kihívással találják szemben magukat, visszariadnak, hiszen eddig sem a tljesítményükésrt vagy a sikereikért kaptak dicséretet. Ha megpróbálnak kiállni magukért, sokkal nagyobb rizikót vállalnak, mint ha nem csinálnak semmit, és bezsebelik a dicséretet. Így aztán a biztonságos megoldást választják, a küzdelmet nem vállalják, az önbecsülésük pedig még nagyobb mélységekbe süllyed.

Könnyű vagy nehéz feladat?

Ezt egy másik érdekes kísérlet szemlélteti. 240 gyereket kértek arra, hogy másolja le Vincent Van Gogh egyik híres, vadrózsákat ábrázoló festményét. Ezek után egyes gyerekeket mértéktelenül megdicsértek, mások mérsékelt dicséretet kaptak, megint másokat egyáltalán nem dicsértek. Ezek után jött a második lépcső: választást ajánlottak a gyerekeknek, hogy a következőkben milyen festményeket másolnak le. Azt mondták nekik, hogy választhatnak könnyűeket - esetben nem sokat tanulnak majd a dologból - vagy nehezeket is, amely viszont sok haszonnal jár a fejlődésük szempontjából.
Az eredmények egyértelműek voltak. A túlzott dicséretet kapott gyerekek közül az alacsonyabb önértékelésűek inkább a könnyű, rizikómentes feladatot választották. A magas önértékelésűek a nehezet. Ebből a kísérletből is kiderült, hogy a túlzott és ki nem érdemelt dicséret az önbizalomhiánnyal küszködő gyereekeknek egyáltalán nem segít, sőt, kifejezetten rosszat tesz nekik. Ez nagyon fontos megállapítás, mert sok más kísérlet bebizonyította, hogy a szülők általánosságban is hajlamosak túlzott dicsérettel segíteni a gyerekeinkek. Azt képzelik, hogy ezzel a módszerrel megkönnyítik az életüket. Az igazság láthatólag éppen ennek az ellenkezője.

Tehát:

Az automatikus, ki nem érdemelt, aránytalanul felfújt dicséret éppen a várt hatás ellenkezőjét éri el. Több szempontból is: a gyerek önbizalma nem fog az egészséges irányba fejlődni tőle. Ha eleve alacsony volt, akkor még mélyebbre süllyedhet. Ha viszonta a gyerek hajlamos a beképzeltségre és a nárcizmusra, akkor a sok túlzott dicséret mesterségesen ebbe az irányba tolja őt. A kisebbségi érzéseken nem segít az elvtelen dicséret, a magas önértékelésű gyerekekekből pedig idegesítő, arrogáns, nárcisztikus alakot farag.
A megoldás - mint olyan sokszor - megint csak a szeretet és a melegség. A meghitt, szerető, meleg családi közegben felnövekvő gyerek önbecsülése nagy valószínűséggel egészséges keretek között marad, és mégis megfelelően nagy lesz. A szeretet biztonsága hazug dicséretek nélkül is felkészíti a világ nehézségeivel való szembenézésre, és olyan módon vértezi fel a gyereket a törvényszerűen érkező kudarcokkal szemben, hogy azok ne törjék meg. Így nem lesz szüksége állandóan kierőszakolt külső igazolásokra, hogy pozitív véleménnyel legyen saját magáról.