Itt talál meg engem:

Twitter icon
Facebook icon
Flickr icon
Google+ icon
LinkedIn icon
RSS icon

Hamis emlékek

Hogyan éri el egy ügyes jogász, hogy másképpen emlékezzünk?

A memória nem úgy működik, mint a videokamera vagy a pendrive. Nem tárolja örökké változatlan formában az emlékeket, mint egy jó könyv, és nem tudja bármelyik pillanatban hűségesen reprodukálni a múltat. Az emlékeink néha megcsalnak, pedig előfordul, hogy életek múlnak rajtuk. Tipikusan ilyen helyzet például, amikor tanúvallomást kell tennünk, és emberek sorsa múlhat a memóriánkon.

Nem úgy emlékezünk, mintha könyvből olvasnánk

Nem úgy emlékezünk, mintha könyvből olvasnánk

Egy utcai támadás emlékei

Képzeljen maga elé egy olyan szituációt, amikor utcai rablás szemtanújává válik. Éjjel ér haza: azt látja, hogy a támadó éppen a falhoz szorít valakit, és elveszi az értékeit. Mire magához tér a megdöbbenéstől és az ijedtségtől, az egész le is zajlott. A rabló elmenekült, az áldozat segítségért kiabál.

A rendőrök önt is kihallgatják mint szemtanút. Alig néhány órája, az orra előtt történt az eset, emlékeznie kell minden részletre. Fontos, hogy mit mond, mert az áldozaton kívül ön az egyetlen tanú. Vajon pontosak-e az emlékei? Pontos leírást tud-e adni az eseményekről és az elkövetőről?

Sérülékeny memória

A tapasztalat azt mutatja, hogy az emlékeink rendkívül sérülékenyek. Rengeteg tényező befolyásolhatja a memóriánkat. Nézzük meg az utcai rablás esetét. Ön éppen bent ül a rendőrségen egy asztalnál. Kihallgatják. Mint szemtanútól, elvárják öntől, hogy pontos leírást adjon mindentől. Sok minden befolyásolja az emlékeit:

  • fáradt
  • megrémült a támadás másodpercei alatt
  • minden hirtelen történt, nem volt ideje felkészülni
  • sötét volt

Mindezek ellenére elő kellene állnia egy összefüggő, értelmes leírással. A nyomozóknak és önmagának is nehezen ismeri be, hogy néhány alapvető részlet sem tiszta az emlékeiben. Mi lesz ennek a végkimenetele?

Az agy megírja a sztorit - sztereotípiákból

A sztori valószínűleg meglesz. Az agya erről gondoskodik. Összeállít egy olyan forgatókönyvet, amivel önis és a rendőrök is megelégedhetnek. És hogy honnan jönnek elő a képek? Sztereotípiákból. Mindannyian el tudjuk képzelni, hogyan zajlik egy utcai rablás. Tudjuk, hogy a világ eseményei valamiféle mintázatok szerint, jól átlátható kategóriák szerint szoktak lezajlani. A rablás sem kivétel ez alól. Sok filmben is látunk ilyesmit, így az agyunknak nem okoz gondot, hogy a kényelmetlenül lyukacsos képet ezekből egészítse ki.

A memóriánk úgy működik, hogy a puzzle hiányzó darabkáit ebből a forrásból is kipótolja, méghozzá nagyon ravaszul. A nyomás kívülről és a saját részünkről is olyan erős, hogy a sztereotípiákból betoldott részleteket esetleg magunk sem tudjuk megkülönböztetni a valós emlékektől. Aminek „ott kéne lennie”, az a memóriánkban ott is lesz.

A múlt és a jelen konfliktusa

Az agyunk minden erejével azon dolgozik, hogy az általa felfogott valóság koherens, egységes és logikus egységbe rendeződjön. Ha ez nehezen jön össze, mert a múltbeli emlékek konfliktusba kerülnek a jelennel, akkor kellemetlenül érezzük magunkat. Ha nincs más hátra, inkább a saját emlékeinket módosítjuk.

Egy csúnya nevű jelenség

Hogy ez mennyire így van, azt a pszichológusok már az 1950-es években bebizonyították. Innen származik a gyönyörű névvel megáldott Deese-Roediger-McDermott-paradigma, ami valójában egy rendkívül egyszerű kísérleten alapul. Az alanyoknak felolvastak egy hosszú listát, amelyen egy téma köré csoportosított szavak szerepeltek, mint például ágy, pihen, éber, fáradt, álom, ébredés, szundít, takaró, szunyókál, szendereg, horkol, szunyál, nyugalom, ásít, álmos, stb. Ezután arra kérték őket, hogy soroljanak föl minél többet a hallott szavak közül. Más változatokban az volt a feladat, hogy egy listán jelöljék ki, mely szavak szerepeltek a felolvasásban, és melyek nem. Érdekes módon a felidézett emlékek több mint 40 százalékában megjelent az alszik szó, amely egyáltalán nem is szerepelt a felolvasott szavak között.

A kísérleti alanyok ugyan nem találkoztak ezzel a szóval, de valahogy úgy érezték, hogy mégis ott kellett lennie. Ennek pedig az lett a következménye, hogy az emlékeikben ott is volt. Mindez kísérletként nagyon érdekes, még egy kicsit mulatságos is, de a bírósági tárgyalóteremben emberi sorsok múlhatnak egy-egy ilyen tévedésen.

Téves emlékek – téves ítélet

Harminc évvel ezelőtt Amerikában éppen így börtönöztek be egy Ronald Cotton nevű férfit – teljesen ártatlanul. Egy brutálisan megerőszakolt nő, Jennifer Thompson vallomása alapján ítélték életfogytig tartó börtönre. A hölgy a per folyamán végig teljesen meg volt győződve arról, hogy a valódi elkövetőt azonosította. Még akkor sem változtatta meg a vallomását, amikor véletlenül fölbukkant a valódi elkövető, és szembesítették vele. Azt állította, hogy mialatt az erőszak zajlott, volt alkalma alaposan megfigyelni a bűnözőt: felismerte a haját, a bőrét, a tetoválását. Mégis tévedett. Cotton csak azért szabadult ki tizenegy év után, mert időközben lehetővé vált a DNS-vizsgálat, és kiderült a tévedés.

A fehér sportkocsi és a fészer

Ezeket a jelenségeket azóta alaposabban kutatják. Sok újabb kísérleti eredmény áll rendelkezésre, amelyek mind azt bizonyítják, hogy óvatosan kell bánni az emlékekkel a rendőrségi és bírósági ügyekben. Az egyik leghíresebb kísérletben olyan filmbejátszást vetítettek le az jelentkezőknek, amely egy jellegzetes vidéki országúton lezajlott, egyszerű jelenetet mutatott. A kérdést kétféle csoportnak, kétféle képpen tették fel. Az egyiknek így:

"Milyen gyorsan ment a fehér sportkocsi?”

A másiknak egy nem létező részlet hozzáadásával így:

 „Milyen gyorsan ment a fehér sportkocsi, amikor elhaladt a fészer mellett?”

Amikor egy héttel később megkérdezték őket a megfigyelt jelenet körülményeiről, nagy különbség mutatkozott a válaszokban. Azok közül, akiknek a fészeres kérdést tették föl, 17 százalék emlékezett úgy, hogy a valóságban is látta azt a felvételen. Akiknek a kérdésében nem szerepelt ez a szó, azok csak három százalékban véltek fészert látni – valószínűleg azoknak a sztereotípiáknak a hatására, amelyek egy jellegzetes vidéki országút képéhez amúgy is hozzátartoztak a számukra.

Álügyvédek és álkérdések

Annak érdekében, hogy mindezt kifejezetten bírósági környezetben is tanulmányozhassák, egy pszichológuscsoport bonyolult kísérletsorozatba kezdett. Az önként jelentkezőknek először le kellett írniuk, hogyan képzelnek el bizonyos bűncselekményeket: utcai rablást, bankrablást, bolti rablást. Ezeket a beszámolókat alaposan kielemezték, tényezőkre bontották, és sokféle statisztikát készítettek belőlük.

A következő lépésben hangfelvételeket játszottak le az alanyoknak: ezeket profi színészek adták elő, és ugyanilyen, de persze kitalált eseményekről szóltak. Most már minden olyan volt, mintha valódi bűncselekmények történtek volna, elő volt készítve a terep. az átveréshez. Színészek által megjelenített jogászok érkeztek, és rengeteg kérdést tettek föl a kísérleti alanyoknak. Ezek egy része kifejezetten becsapós, befolyásolós, manipulatív kérdés volt.

Befolyásolás kérdésekkel

Mivel a válaszolók memóriájában számos sztereotípia élt egy bűncselekmény tipikus kimeneteléről, nagyon könnyű volt őket a kérdések segítségével terelgetni, befolyásolni. Ráadásul ezeket a sztereotípiákat az előző szakaszban éppen magukkal az alanyokkal gyűjtették össze és mondatták ki. Így még inkább hajlamosak voltak a tévedésre. Amikor megkérdezték az alanyokat az adott ügyről, a legtöbb beszámolóban ugyanúgy zajlottak le a különböző bűncselekmények, mégpedig a mindenki által előre várt, megszokott forgatókönyv alapján. A színészek által előadott "tanúvallomások" néha megdöbbentő módosulásokon mentek keresztül.

Becsvágyó jogászok, veszélyes bíróságok

Bebizonyosodott, hogy a bírósági tárgyalásokon nagyon könnyen félresiklanak a dolgok. Az ott tevékenykedő ügyvédek és ügyészek mind a saját változatukat igyekszenek bizonyítani, a saját szakmai hírnevüket próbálják erősíteni. Ennek érdekében hajlamosak ravasz „rávezető” kérdéseket feltenni, és ezekkel befolyásolni a tanúkat. Akinek ebben komoly gyakorlata van, szinte művészi szintre fejlesztheti a tanúk befolyásolását. Az igazság ettől kezdve relatívvá válik, az események jól formálható, gyúrható alapanyaggá módosulnak.

A sebesség relativitása

Azt is jól be lehet mutatni egy-egy ügyesen megtervezett kísérlettel, hogy ez pontosan hogyan zajlik. Az egyik ilyenben a jelentkezőknek levetítettek egy filmet két autó összeütközéséről. Ezek után egy kérdésre kellett válaszolniuk, amely négyféle szóhasználattal volt megfogalmazva. Az első változat így szólt: „Ön szerint milyen sebességgel haladtak a gépkocsik, amikor az esemény történt?” A másodikban az „összeütköztek”, a harmadikban az „egymásba rohantak”, a negyedikben pedig „szétzúzódtak” szó szerepelt.

Az egyre keményebb szavakkal megfogalmazott mondatok egyre magasabb sebességről szóló emlékeket ébresztettek a nézőkben. Az „esemény” szó hatására a nézők átlagosan 49, 6 kilométer per órásnak írták le az autók sebességét. Az „összeütköztek” szó olvasása után 54,4, az „egymásba rohantak” után 60,8, a „szétzúzódtak” után pedig átlagosan 65,6 kilométeresnek írták le ugyanazt a sebességet. Elég komoly eltérések ezek ahhoz képest, hogy minden megfigyelő ugyanazt a filmet nézte meg, és mindössze a feltett kérdés megfogalmazásával befolyásolták őket.

A baleset és az üvegcserepek

A kísérletezők azonban nem elégedtek meg ennyivel. Egy héttel később megint megkeresték a résztvevőket, és megkérdezték őket, hogy láttak-e összetört üveget a baleset helyszínén. Annak ellenére, hogy ilyen egyáltalán nem volt a filmen, az „összeütköztek” szó elhangzásával kérdezettek 14 százaléka, a „szétzúzódtak”-kal kérdezetteknek pedig 32 százaléka emlékezett úgy, hogy üvegcserepeket látott az ütközés környezetében. Az összetört üveg képe azért kerülhetett be utólag az alanyok emlékei közé, mert minél érzékletesebb szavakkal írták le nekik a balesetet, annál inkább előtérbe kerültek a fejükben a súlyos balesetekkel kapcsolatos sztereotípiák. Márpedig mindannyian tudjuk, hogy egy „valamirevaló” közlekedési baleset betört üveggel jár.

„Elveszett” gyerekek

A téma világhírű kutatója, Elizabeth Loftus és munkatársai 1995-ben meglehetősen félelmetes perspektívát villantottak föl a hírhedté vált „bevásárlóközpontos” kísérletükkel. Huszonnégy önkéntest toboroztak, akiknek a családját is beszervezték a kísérletbe. Az alanyoknak előadtak négy-négy gyerekkori történetet, amelyeket a családtagjaik meséltek róluk. Ezek közül három valóságos történet volt, a negyedik azonban  nem volt igaz: arról szólt, hogy az illető gyerekkorában elveszett a bevásárlóközpontban, és csak egy kedves, idős idegen segítségével találta újra meg a szüleit.

A sztoriba ravaszul elrejtettek valós elemeket is, például abban a bevásárlóközpontban zajlott, ahová annak idején tényleg jártak, és a család bevásárlási szokásai is stimmeltek. Ezek után a kísérleti alanyoknak írniuk kellett a négy eseményhez kötődő emlékeikről, majd egy személyes beszélgetésen is felelevenítették ezeket a pszichológusokkal. A huszonnégy résztvevő közül hat emlékezni vélt arra, amikor elveszett a szupermarketben – annak ellenére, hogy ez egyáltalán nem történt meg. Öten még akkor sem tudták, hogy melyik volt a hazugság, amikor megmondták nekik, hogy az egyik történet kitaláció.

A hipnózis, a valódi emlékek és a börtön

Érdekes és ijesztő kérdéseket vet föl mindez olyan terapeutákkkal kapcsolatosan, akik – esetenként pszichológiai diploma nélkül – állítólag eltemetett emlékek állítólagos felszínre hozásával kecsegtetik az ügyfeleiket. Ezek szerint könnyen meggyőzhetik őket, hogy a foglalkozások során, esetenként hipnózisban előbukkanó emlékek valóságosak – akkor is, ha valójában ők ültetik a fejükbe.

1990-ben egy férfit azért ítéltek börtönbüntetésre Kaliforniában, mert egy pszichológus bűncselekményre utaló jeleket vélt felfedezni a egy női páciense tudatalattijában. Ezek szerint az apja évtizedekkel korábban meggyilkolta lánya Susan Nason nevű barátnőjét. Az apát annak ellenére elítélték, hogy a pszichológusok nem találtak hitelt érdemlő bizonyítékot sem a bűnösségére, sem az ilyen traumatikus élmények ennyire hosszas elfojtására.

Szóval jó tudni, hogy az emlékeink nem mindig megbízhatóak. Az agyunk nem videokamera, és nem pendrive. Nem tud mit kezdeni a nap mint nap milliószámra felénk áramló információkkal. Nem arra készült, hogy sebészi pontossággal reprodukálja az eseményeket. Úgy fejlődött ki, hogy csak a legfontosabb néhány dolgot emelje ki, a többit pedig hagyja figyelmen kívül. És pontosan ezt is teszi.