Itt talál meg engem:

Twitter icon
Facebook icon
Flickr icon
Google+ icon
LinkedIn icon
RSS icon

Előítéleteink a kreativitás ellen

Akárkit megkérdezünk manapság a kreativitás dolgában, nagy hangon dicsérni fogja. Tudat alatt viszont valószínűleg irtózik tőle.

Ma valószínűleg egyetlen cég sem létezik a világon, amelyik azt hangoztatná, hogy nincs szüksége kreatív munkaerőre. Ha állást akarunk szerezni, az önéletrajzunk és a motivációs levelünk semmit nem ér, ha nem írjuk bele, milyen döbbenetesen kreatívak vagyunk. Minden kormánystratégia, minden tudományos fórum, minden tanfolyam ugyanezt sulykolja. Én magam az elmúlt tizenöt évben, mióta a tréningszakmában forgolódom, alig tartottam olyan képzést, amelyiken ne került volna szóba, hogyan gyilkolja meg az iskolarendszer a gyerekeink természetes kreativitását. Nem érdemes, és nem is értelmes dolog mindezt megkérdőjelezni.

"Az iskola megöli a kreativitást..."

"Az iskola megöli a kreativitást..."

Az már persze egészen más kérdés, hogy mennyire vagyunk őszinték a kreativitás dicséretében. Egy 2010-es kísérletben azt vizsgálták, hogy igazat mondunk, vagy csak a szánk jár. A kutatók kétféle mérést végeztek a résztvevőkön. Megmérték, hogy a felszínen mi a véleményük kreativitásról, és hogy milyen rejtett érzelmeik vannak a kreatív ötletekkel kapcsolatban. Azt, hogy ki mit mond a saját hozzáállásáról, könnyű kérdőívekkel és más pszichológiai mérőeszközökkel meghatározni. Azt viszont már nehezebb, hogy mi az, amit ő maga sem vesz észre.

Ez utóbbihoz a implicit asszociációs teszt (Implicit Assocition Test; IAT) nevű eszközt használták, mégpedig meglehetősen ravasz módon. Az alanyoknak szópárokat mutattak a számítógép képernyőjén. A párok egyik tagja a kreativitás témaköréből került ki, (kreatív, újszerű, invenciózus, ötletes, eredeti); a másik szó vagy kellemes assszociációk keltésére szolgált (szivárvány, sütemény, nevetés, napfény, béke) vagy negatív képzettársításokat ébresztett: (rohadt, kínszenvedés, csúny, hányás, pokol, méreg). Azt persze nem bízták a résztvevőkre, hogy önkéntesen megmondják, melyik szópárt mennyire kedvelik. Ennél sokkal pontosabb módszert alkalmaztak: megmérték, melyiket milyen gyorsan fogják föl. Ezt a pillanatot az önkéntesek egy-egy billentyű lenyomásával jelezték.

Volt még egy dolog, amivel megbonyolították a kísérletet. Külön kezelték azt az esetet, amikor a kísérleti alanyok bizonytalanok valamiben. Ez azért volt fontos, mert a bizonytalanság furcsa lelki állapot. Ilyenkor sebezhetők vagyunk, és megpróbálunk kapaszkodót találni az életben. Mindegy, hogy mi az, csak valami biztonságot adó dolog legyen. A bizonytalanság pillanataiban mindig ragaszkodunk a fennálló rendhez, a status quo-hoz. Ezt a kellemetlen állapotot rendkívül egyszerűen tudták elérni a kutatók: azt mondták a résztvevőknek, hogy néhányan közülük plusz napidíjat, egyfajta pótlékot kapnak a kísérletben való részvételért. Hogy ki kap, és ki nem, azt sorsolással fogják eldönteni. Jól dokumentált tény, hogy ez a módszer mindig hat.

A kísérlet eredményei leleplezték, hogy bort iszunk, és vizet prédikálunk. Azok, akik nyugodtak és magabiztosak voltak, mind a felszínen, mind tudat alatt meglehetősen nyitottak voltak a kreativitás felé. Akiket viszont mesterségesen bizonytalanná tettek, azok meglepően elutasítóak voltak. A felszínen persze ők is kötelező mantraként ismételgették, hogy a kreativitás jó, eközben azonban sokkal rövidebb idő alatt társították vele lélekben a hányást, a kíszenvedést, a rohadást, a csúnyaságot és a poklot.

Jó fej, amiért kilóg a sorból?

Jó fej, amiért kilóg a sorból?

A kutatás végkövetkeztetése az volt, hogy a kreativitás megítélése nagyon ironikus önellentmondást hordoz. Az eszünkkel tudjuk, hogy a kreativitás a Homo sapiens legnaggyobb evolúciós előnyei közé tartozik. Az is világos előttünk, hogy a modern világban csak ezzel az attitűddel lehet fenntartató fejlődést elérni az egyre nehezedő körülmények között. Csakhogy az ősi önmagunkat, a bennünk bújkáló állatot akkor sem tudjuk a háttérbe szorítani (a kutatás végzői persze finomabban fogalmaztak). Valahol mélyen a tudatunkban a vadon ma is jelen lévő világa, a bizonytalanságtól való félelem ma is azt sugallja nekünk, hogy abban bízhatunk, amit ismerünk. Minden, ami új, ami ismeretlen, az bizonytalan kimenetelű. Márpedig ami bizonytalan, az veszélyes. Ugyanezek az erők eredményezik azt is, hogy a különböző emberi alrasszok, népek és vallások olyan alaposan meg tudják gyűlölni egymást. Az ilyen előítéleteket egyébként nagyon hasonló módszerekkel lehet csak kimutatni, mert a politikai korrektség miatt mindenki pontosan tudja, mit lehet mondani, és mit tilos.

A lelkünk mélyén a kreativitás előítéleteket, félelmet vált ki. Pontosan tudjuk, mi a politikailag korrekt megnyilvánulás, és eszerint is cselekszünk. De azt is tudjuk, hogy a tudat alatti folyamatok úgyis győzedelmeskednek. Tudjuk, hogy

"Habár fölűl a gálya,

S alúl a víznek árja,

Azért a víz az úr."

A munka világában tehát nem csak az a dolgunk, hogy vakon ismételgessük a kreativitás hasznosságáról és nélkülözhetetlenségéről szóló kötelező szövegeket. Tudatosítanunk kell magunkban, hogy a belső ellenkezés ellenére merjünk kreatív elmeként gondolkodni, és kreatív lénként cselekedni. Ha nm így teszünk, akkor tudat alatt ellenkezni fogunk az egésszel, és ott fúrjuk meg, ahol csak tudjuk.