Itt talál meg engem:

Twitter icon
Facebook icon
Flickr icon
Google+ icon
LinkedIn icon
RSS icon

Depresszió és magány

Depresszió: a világon minden ötödik ember megtapasztalja valamikor az élete során. A betegek egyharmada nem reagál semmiféle kezelésre. Akik reagálnak, azoknak a négyötöde valamikor a későbbiekben visszaesik. Átlagban négyszer. És mégis: az egyik leghatékonyabb megoldás egyszerű, és nem kerül semmibe.

A depresszió a világ egyik legkártékonyabb betegsége. A leggyakoribb oka annak, hogy valaki munkaképtelenné válik. Bizonyos szempontból kegyetlenebb, mint a szívbetegség és a rák. A reménytelenség és a stressz, ami hozzá kötődik, súlyosbíthat egy sor betegséget, vagy akár okozhatja is őket. A depresszió azonban mindenféle konkrét betegség felemlegetése nélkül, már önmagában, statisztikailag is a korai halál veszélyét hordozza magában.

Aki ismer depresszióban szenvedő embert, vagy esetleg maga is átélte már ezt a betegséget, látja, érzi a hatásait. A depresszió rátelepszik az emberre, elveszi az életkedvét, és megakadályozza abban, hogy akár a legyegyszerűbb, legalapvetőbb mindennapi dolgokat végrehajtsa. Nincs kedve felkelni az ágyból, nehezére esik mozogni, nehezebben forog az agya, képtelen döntéseket hozni. Elhanyagolja magát, lemond mindenről, miközben testileg-lelkileg egyre jobban leépül. Csak a negatívumokat látja mindenben, és egy idő után teljesen elveszíti azt a képességét, hogy racionálisan ítélje meg akár a világ legegyszerűbb eseményeit is.

A depresszió kegyetlen rabság

A depresszió kegyetlen rabság

A depresszió és az emberi kapcsolatok

A depresszió lemondást, rendetlenséget, gyengeséget okoz, melegágya az alkoholizmusnak és más függőségeknek, tönkreteszi az emberi kapcsolatokat, szétzilálja a családokat. Gyakran vezet el odáig, hogy a beteg teljesen elveszíti a kapcsolatát a világgal, és sok esetben szinte kikövezi az utat az öngyilkosságig.

Az egyik legveszélyesebb tényező mindezek között az, hogy  depresszió pusztító hatással van az emberi kapcsolatok alakulására. Az, hogy valaki magányos, és nem találja a helyét az emberi kapcsolatok világában, kétirányú folyamat: egyrészt a depresszió következménye, másrészt az oka is lehet. És éppen ebben rejlik a remény a gyógyulásra. A magány ugyanis rengeteg szállal kötődik a depresszióhoz. Aki magányos, összehasonlíthatatlanul nagyobb veszélyben van, mint az, aki sok működő emberi kapcsolattal rendelkezik. A magány már önmagában is veszélyt jelent z egészségünkre, és persze fordítva: az emberi kapcsolatok egyfajta védelmet nyújtanak mindenféle betegség, köztük a depresszió ellen.

A magányosok náthásabbak

Egy érdekes felmérés például kimutatta, hogy azok, akik sok kapcsolattal rendelkeznek, már egy egyszerű náthát is fele akkora eséllyel kapnak el, mint a magányos emberek. A depresszió súlyossága és gyógyíthatósága ügyében tehát az egyik leglényegesebb szerepet a magány játssza. A magány az, ami igazán pusztítóvá teszi a depressziót, és erre rengeteg statisztikai, kísérleti bizonyíték létezik. Egy 2005-ös felmérésben 655 olyan beteget vizsgáltak, akik sztrókon estek át. Két nagy csoportba osztották az egészségükre vonatkozó adatokat: az egyik csoportba azok kerültek, akik magányosan éltek, a másikba pedig azok, akik értékes emberi kapcsolatokban vettek részt. Kiderült, hogy a magányos betegek majdnem kétszer olyan nagy valószínűséggel szenvedtek el még egy sztrókot az első utáni öt évben.

A magány veszélyesebb, mint a szívbetegség

Ugyanez a vizsgálat olyan adatokat is szolgáltatott, amelyek még megdöbbentőbb eredményre vezettek. Kiderül ugyanis, hogy a magány a hagyományosan legnagyobb veszélyként elkönyvelt betegségeknél is súlyosabb következményekkel jár a sztrók szempontjából. Azok, akik magányosak voltak, nagyobb valószínűséggek estek át újabb sztrókon, mintha szív- és érrendszeri betegségben szenvedtek volna, vagy ha veszélyesen mozgásszegény életet éltek volna. Ezen tényezők egyesével is mintegy harminc százalékkal növelik az újabb sztrók kockázatát.

A magány és a memória

A depresszió - főleg idős korban - gyakran vezet a memória romlásához. Nem feltétlenül csak az állapot romlásához köthető ideiglenes állapotról, az úgynevezett pszeudo-demenciáról van szó, hanem valódi romlásról. Ebben a témakörben rendelkezésre áll egy olyan kutatás eredményei, amely igazán nagy mintán és igazán hosszú ideig rögzítette a vizsgált személyek adatait. 16 638 idős beteg életét és egészségét követték nyomon hat évig. Az eredmények megint csak egyértelműek voltak. Azoknak az öregeknek a memóriája, akik gyümölcsöző, kielégítő emberi kapcsolatokat ápoltak, sokkal jobb állapotban volt, mint a magányos időseké.

A csoportban élő állat

Mint azt már sokan, sokszor, sok féle formában megállapították és bebinyonyították, az ember csoportban létező élőlény. Talán mi vagyunk az a faj, amelyik az össze többi közül a legjobban függ a csoportban létezéstől. A Homo sapiens szinte minden egyes példánya minden ízében szervesen kapcsolódik a többiekhez. Társaság nélkül majdnem hogy senkik és semmik vagyunk. Ennek tudatában nincs is azon csodálkozni való, hogy a magány egyenes út a depresszió felé. Bizonyított tény, hogy a magány minden szempontból megterhelő az emberi egészségre: a magányos ember körülbelül olyan egészségromlásra számíthat, mint aki dohányzik.

Csoportos állatok

Csoportos állatok

A magányos döntések kínjai

A magányos ember olyan alapvető emberi szükségletektől van megfosztva, amelyek a mindennapi élethez nélkülözhetetlenek. Nincs körülötte egy olyan közösség, akikkel megoszthatja, megbeszélheti a bánatait, nehézségeit. Magára van hagyva minden gondjával, és még az örömeit sem tudja rendesen kiélni, mert ezekkel is egyedül van. Mindehhez kapcsolódik egy sokkal általánosabb hátrány is: a döntéshozatal felelőssége. Az életünk során minden nap meg kell hoznunk egy csomó döntést; vannak egészen aprók, és vannak sorsdöntőek. Akár arról van szó, hogy rendben hagyjut ott a lakást, amikor reggel elmegyünk otthonról, akár arról, hogy megpróbáljunk-e munkahelyet váltani, mindenképpen választások elé kerülünk.

A magány a legegyszerűbb döntési helyzeteket is megnehezíti. Nincs támogatás, nincs megértés, nincs vigasztalás. És még egy nagyon fontos dolog nincsen: külső kontroll. Egy hosszabb magányos időszak attól foszt meg minket, ami normális esetben a mindennapjaink része kellene, hogy legyen. Attól, hogy egy közösség tagjaként külső szemmel is nézhessünk magunkra, hogy visszajelzéseket kapjuk saját magunkról. Honnan tudhatjuk, hogy milyenek vagyunk valójában, hogyan viselkedünk, milyen benyomásokat teszünk másokra, ha minden élethelyzetben magunkra vagyunk hagyva?

A rabok vagy a börtönőrök magányosabbak?

A magány különösen akkor tud nagyokat ütni, ha amúgy is nehéz időszakot élünk át. Ha éppen komoly változások előtt állunk, vagy ha konfliktusokkal kell megküzdenünk. Egy régi kísérlet felelevenítése kifejezetten meglepő eredménnyel járt. A hírhedtté vált Stanford Egyetemi börtönkísérlet sokakat arra a következtetésre vezetett, hogy mindannyiunkban ott rejtőzködik a vadállat, csak a mindennapokban nincs módja kitörni. A kísérletben szereplő "rabok" és "börtönőrök" megdöbbentő és félelmetes viselkedése azt sugallta, hogy bárkiből ki lehet hozni a legrosszabbat, ha hatalmat kap mások fölött.

Ezt a kísérletet gondolták újra a szinten hírnevett szerzett BBC-börtönkísérletben. Ebben is véletlenszerűen sorsolták ki az önként jelentkező férfiak közül, hogy ki lesz a rab, és ki lesz a börtönőr, majd egy szabályosan berendezett börtönben megkezdték a közöss életet. A Stanford-kísérlet eredményeivel ellentétben aonban itt a "rabok" nem hagyták magukat. Érdekes módon éppen az ellenkezője történt annak, amit sokan vártak, és ami a Stanford Egyetemen olyan drámai körülmények között megnyilvánult.

Vidám "rabok" a BBC börtönkísérletében

Vidám "rabok" a BBC börtönkísérletében

A csapat meglepő ereje

A "rabok" között hamar kialakult aközösségi szellem, és megtalálták a módját annak, hogy megvédjék az egójukat a rabság pusztító lelki hatásaitól. Jól működő közösséget alkottak, és nem voltak hajlandóak elkeseredni. Sőt mi több, nemsokára kiderült, hogy ők a szituáció abszolút nyertesei. A "börtönőrök" hamarosan sokkal rosszabb lelki állapotba kerültek, mint a rabok. A magány őket taszította a depresszió irányába, míg a "rabok" kiváló szellemben élték végig az egész kísérrletet. Úgy tűnik, a csoportok ereje sokkal nagyobb annál, mint ahogy az a kegyetlen 1971-es kísérleben megnyilvánult. A börtönőrök nem önkényeskedtek, és a rabok nem készültek ki. Ezúttal nem jött létre az a beteges, koncentrációs táborokra emlékeztető viszony, amit az elmút negyven évben divatos lett emlegetni. A Stanford Egyetem kísérletének a hitelességét egyébként is egyre többen vonják kétségbe. Sok szakember szkeptikus, és hiányolja a szakszerű adatrögzítést. Az a gyanú is felmerült, hogy a kísérlet vezetője, Philip Zimbardo a kelleténél jobban engedte magát befolyásolni a népszerűség és a hírnév csábítása által.

A depresszió által sújtott emberek 60 - 90 százaléka valamiféle veszteség következtében kerül ilyen állapotba. Ezek a veszteségek sokszor emberi jellegűek: egy elvesztett családtag, barát, szerelem vagy állás kínjai okozzák a szenvedést. Egyébként is eleve azok a legveszélyeztetettebbek, akik magányosan élnek. A statisztikák szerint nagyjából egy év elég ahhoz, hogy kialakuljon a depresszió, ha valakinek megszakadnak az emberi kapcsolatai, vagy ha valami oknál fogva nem tudja tovább folytatni a szeretett társas tevékenységeit. Életkortól és nemtől teljesen függetlenül nagyobb veszélyben vannak azok, akik magányosnak érzik magukat. Egy ausztrál kutatás azt is kimtatta, hogy a legkevesebb társas kapcsolattal rendelkező, azaz legmagányosabb emberek a leginkább hajlamosak arra, hogy öngyilkosságot kövessenek el.

Emberi kapcsolatokkal a depresszió ellen

Úgy tűnik, a depresszió ellen az véd meg a legjobban, ha gondosan fenntartjuk és ápolgatjuk a társas kapcsolatainkat. A világ nagyon sok vidékén a gyógyszeres kezelés és a pszichoterápia nem hozzáférhető, vagy egyszerűen elérhetetlenül drága a betegeknek. De még ahol a rendelkezésükre áll, ott sem mindig használ. A legújabb kutatások ellenben mind azt mutatják, hogy az emberi kapcsolatok, a társas védőháló jótékony hatása legalább olyan erős, mint az előbbi két módszeré. Sőt, az is bebizonyosodott, hogy minél több kapcsolattal rendelkezünk, annál elégedettebbek vagyunk az életünkkel.

Sok ember - jó hangulat?

Sok ember - jó hangulat?

Ezek szerint meg is nyugodhatunk, mert a család és a sok ismerős megment a magánytól és a depressziótól? Egyszerűen annyi a dolgunk, hogy sok embert ismerjünk a munkahelyünkön, járjunk el valamilyen klubba, üldögéljünk a kávéházban a barátnőinkkel, vagy járjunk gyúrni a haverjainkkal? Ennyire azért nem egyszerű. A vizsgálatok azt is megmutatják, hogy van még egy elengedhetetlen feltétele a depresszió elleni "védőoltásnak". Nevezetesen az, hogy valóban kötődjünk a társaságunkhoz.

Csoporttagság és azonosulás - veszélyekkel

Ha sörözni vagy kártyázni járunk a barátainkkal, ha minden héten összejövünk a csajokkal a fodrásznál vagy  cukiban, akkor is megkerülhetetlen tényező, hogy tényleg jól érezzük-e magunkt velük. Magányos lehet valaki a legpezsgőbb társaságban is, ha nincs elköteleződve, ha nem képes feloldódni az együttlét örömeiben. A kutatások azt mutatják, hogy a valódi, meggyőződéses társasági lét komoly védőernyőt nyújthat az embernek. Szívműtét után lábadozó norvég betegektől ausztrál középiskolásokig rengeteg csoport esetében derült ki ez az alapszabály: minél inkább azonosul valaki egy csoporttal, annál védettebb a magány és az abból kifejlődő depresszió ellen.

Idegen környezetben védelmet nyújt a csapat

Idegen környezetben védelmet nyújt a csapat

Hátrányos helyzetben lévő csoportok, is megerősíthetik magukat a külvilág ellenséges magatartása ellen. Olyan társaságok, amelyek állandó diszkriminációtól szenvednek eredényesen fenntarthatják a tagjaikban a lelki erőt. Megfigyelhető ez sok afrikai-amerikai közösség soraiban, vagy éppen mozgássérült emberek klubjaiban is. Olyannyira, hogy ez a fajta elkötelezett, hűséges csoporttagság nem csak jótékony védelmet nyújt a depresszió és a magány ügyében. Előfordul, hogy a csoport iránti elköteleződés negatív irányt vesz. A futballcsapatok verekedős szurkolóitól a szekták agresszívvá váló tagjain keresztül a maffiatagok feltétlen hűségéig sok példát láthatunk erre is. A  bandázó fiatalok gyakrabban keverednek verekedésbe, jobban ki vannak téve a dohányzás, a kábítószerek és az alkohol veszélyeinek. Az is beszédes adat, hogy ugyanilyen okoknál fogva a háborúk idején egymásra utalt, összetartó emberek között sokkal ritkább a depresszió, mint békeidőben.

Tehát:

Mindezekből jól látható, hogy a csoporthoz tartozás ereje óriási. Hatalmas változásokat idézhet elő bennünk, ha lelkes tagjai vagyunk egy vagy több kedvünkre való társaságnak. Kísérletekkel bizonyítható, hogy az ilyen ember

  • kisebb valószínűséggel szenved vírusfertőzést
  • kevésbé ingerlékeny
  • jobban tűri a fizikai fájdalmat

A csoporttagság, a társaságba járás, és általában az értelmes emberi kapcsolatok valószínűleg a legegyszerűbb, és leginkább kifizetődő módszert jelentik a depresszió megelőzésében. A már depressziós emberek is ezzel a módszerrel, ezzel az életfelfogással kapnak leginkább esélyt a gyógyulásra. A magány az egyik legpusztítóbb dolog, ami érhet egy embert, ezért nagyon fontos, hogy tegyünk ellene. A depresszió elleni védettség szinte egyet jelent a táesasággal. Menjünk emberek közé, kommunikáljunk, vegyünk részt az életben, mozogjunk a világban! Az a nyerő, aki megtalálja a neki leginkább megfelelő társaságot, és felhőtlenül jól is tudja magát érezni a többiekkel. Mindezt meg lehet csinálni úgy is, hogy nem adjuk föl a saját személyiségünket, és nem válunk közös ütemre lépegető robotokká.

Ha ez sikerül, akkor azt is kiválóan tudjuk értékelni, ha néha eltölthetünk egy-egy órát a fürdőkádban vagy a kertben. Magányosan...