Itt talál meg engem:

Twitter icon
Facebook icon
Flickr icon
Google+ icon
LinkedIn icon
RSS icon

8 indok, amiért mindent megosztunk az Interneten

Valami oknál fogva kötelességünknek érezzük, hogy a közösségi oldalakon keresztül mindenkivel megosszuk a magánéletünket.

Nap mint nap láthatunk olyan bejegyzéseket a Facebook oldalain, amelyekben valaki örömmel teszi közzé, mit reggelizett. Az illető fényképeket is megoszt arról, hogy milyen jól nézett ki a müzli meg a kakaó a macis bögrében. Nem akarok ezzel senkit sem kritizálni: ez a jelenség sokkal nagyobb arányú, sokkal szélesebb körben elterjedt annál, hogy bárkit megítélhetnénk miatta. Valami oknál fogva kötelességünknek érezzük, hogy a közösségi oldalakon keresztül mindenkivel megosszuk a magánéletünket. Úgy érezzük, hogy aki megoszt valami bensőséges információt a saját életéről, az közelebb kerül másokhoz? Így akarjuk mmagunkhoz kötni a barátinkat? Vagy a sok megosztás egyszerűen azt a célt szolgálja, hogy mindenkinek jelezzük a létezésünket? Nem akarunk kimaradni a buliból? Összegyűjtöttem néhány olyan tényezőt, amik szerintem jó támpontot adhatnak, ha ilyesmiken gondolkodunk.

1. A szelfi és a nárcizmus

Nekem kifejezetten úgy tűnik, hogy a modern nyugati társadalmak egyre jobban eltolódnak az egyén önimádata felé. Soha nem látott kultuszát éli a nárcizmus. Vegyünk például egy fiatal párt, akik elutaznak valami szép helyre. A szüleik az ő helyzetükben még a tájat, a műemlékeket és egymást fényképezték. Ők már nem. Ők azt akarják dokumentálni, hogy ők ott voltak azon a helyen. Hogy ők voltak ott. Az előteret ők tölti ki a sok fotón, a látnivalók szerényen meghúzódnak a háttérben.

Előtérben az ÉN, háttérben a világ

Előtérben az ÉN, háttérben a világ

A szelfi a megosztás szimbólumává vált, kultusza szinte teljesen kiszorította a hagyományos fényképezést a tömegmédiából. Ehhez a megkerülhetetlen trendhez a mobiltelefon-gyártók is kénytelenek voltak alkalmazkodni, és előoldali kamerát építeni a készülékeikbe. Ha valami érdemleges történik velünk, már nem az eseményre koncentrálunk, hanem saját magunkra az esemény középpontjában. Ez az egyik legjobb jelzője annak, mennyire fontos számunkra a megosztás. Ez az, ami miatt a Facebook és más közösségi oldalak olyan döbbenetes karriert futnak be. A tevékenységük és szerepük középpontja az egyén előtérbe tolása. Kielégítik azt az igényt, hogy észre akarjuk vetetni magunkat.

2. Túlértékeljük magunkat

Amikor megosztunk valamit az Interneten, meg vagyunk győződve róla, hogy az természetesen fontos dolog. Úgy érezzük, hogy bármi is a véleményünk valamiről, vagy bármit is csinálunk éppen, az általánosságban érdemes a megosztásra. A nagy igazság az, hogy eleve túlértékeljük magunkat. Túlbecsüljük a képességeinket, a jelentőségünket, sokszor az intelligenciahányadosunkat is. A Cornell Egyetem hallgatóinak körében végzett felmérés során például kiderült, hogy a legtöbben sokkal magasabbra értékelik a saját humorukat, a beszédkészségüket,  nyelvtani tudásukat és logikájukat, mint ahogy mások látják őket. A leginkább azok értéklik túl magukat, akik a legszerényebb teljesítményt nyújtják. Érdemes lenne megkérdezni a legbuzgóbb véleménynyilvánítókat, a legaktívabb politikai megmóndóembereket, vajon mi a véleményük a saját kompetenciáikról. Talán ezt is megosztanák a közösséggel.

3. Megosztani könnyebb, mint elmondani

A megosztás egyszerű rutineljárás. Nem kell hozzá senkivel sem személyesen találkozni, időpontot és helyszínt megbeszélni. A széken ülve, mindenféle fáradság nélkül megoszthatjuk a véleményünket a többiekkel. Egyre jobban és könnyebben alkalmazkodunk a világ egy új tulajdonságához: a napi rutinjaink és megszokott tevékenységeink jó része átkerült egy virtuális világba. Egyre kevesebbszer kerülünk fizikai kapcsolatba a fizikai világ fizikai tárgyaival. Olyan sok minden elintézhető a virtuális térben, hogy szép lassan leszokunk a valóságról.

4. Több embert érünk el

A hagyományos, személyes kommunikálás során nagyon nehéz lenne olyan élethelyzetet összehozni, amikor egyszerre ilyen sokan figyelnek ránk. Egy-egy Facebook-megosztás több tucat emberhez is eljut. Ha a való világban akarnánk ezt kivitelezni, prezentációt kéne tartanunk egy közepes méretű előadóteremben. Ehhez persze bérleti díjat  kellene fizetnünk, időpontokat kellene egyeztetnünk és a hirdetésre is sok pénz meg fáradság elmenne. Ilyesmihez senkinem sem fűlik a foga, arról nem is beszélve, hogy a legtöbben félnek a nyilvános beszédtől. A megosztás ezzel szemben lehetővé teszi, hogy egyszerűen, kényelmetlenségek nélkül ránk irányuljon a figyelem néhány másodpercre. És ennyi a legtöbbünknek éppen elég is.

A klaviatúra az életünk

A klaviatúra az életünk

5. Írásban bátrabbak és agresszívebbek vagyunk

Az agresszió az a terület, ahol a legjobban "kifizetődik" a megosztás. A konfliktust ugyanis nem kell személyesen vállalni. Nem kell a másik jelenlétében kritizálni, nem kell a szemébe nézni, nem kell személyesen megtapasztalni a reakcióját. Amikor szívatunk valakit, lehet, hogy ő is agresszívan reagál, esetleg érzékelnénk rajta, hogy komolyan megbántottuk. Ha dicsérjük, görülékenyebben megy az is: gyorsan túl vagyunk rajta, és a kötelező jófejséget máris letudtuk. A személyes bevonódás mindkét esetben elkerülhető egy gyors és egyszerű megosztás segítségével. Néhány billentyűleütés, egy klikk, és máris kint van a véleményünk ország-világ szeme előtt.

6. A jelentéktelen dolgok is fontosabbnak tűnnek

Akár a reggeli kakaó, akár az, hogy X mit mondott Y-nak Z-ről egészen más színben tűnik föl, ha megosztjuk az Interneten. A szabályos, egységes felületen, szép rendben megjelenő bejgyzések magabiztossá tesznek. akármit mondunk, jelentőséget kap egy megnyugtatóan szabványos formátum segítségével. Ilyenkor eltelünk az otthonosság, a rend érzetével. Amíg megy a megosztás, minden a helyén van. A világ megbízhatónak, állandónak tűnik.

7. A megosztás függőség

Megosztok valamit. Mindegy, hogy mit, mondjuk egy néhány mondatos véleményt vagy egy kiscicás videót. Megérkezik az első reakció. Megörülök, reagálok. Jön a többi hozzászólás. Illik mindegyikre reagálni. Meg persze jó érzés is, hiszen az én dolgaimról folyik a társalgás. Az egyik magával hozza a másikat. Egyre dagad az általam indított hógolyó. Én bocsátottam az útjára, és lám, egész lavina lett belőle. Buszke vagyok, igazolva érzem a saját álláspontomat. Igazolva érzem a saját kompetenciámat. A megosztásaim a véleményemet jelentik, mindez valójában én magam vagyok. Azonosulok azzal, amit megosztok. Minden megnyilatkozásommal saját magamat osztom meg a virtuális közösséggel. Nehéz megtalálni azt a pontot, amikor meg lehet szakítani a folyamatot. Mivel a reakciók időben egyenletesen elosztva érkeznek, folyamatos az inger és a kötelezettség. Állandó, enyhe várakozás és izgalom tölt el, folyamatos a pozitív stressz. A világ többi része megszűnik, megosztás megosztást követ, röppennek az órák, a fizikai élet dolgai a háttérbe szorulnak. Olyan ez, mint a kábítószer.

8. Mindenki megoszt

A végére hagytam a legfontosabbat. Sokunknak úgy tűnik, hogy a megosztás életformáját nem lehet elkerülni. Ez lett az új életforma. Ha nem csinálom, fontos felületekről, virtuális terekből fogok hiányozni. Mivel ez életünk növekvő százalékát ilyen felületeken és terekben éljük, szinte magától adódik a következtetés: aki nem vesz rész ebben, az nem is létezik. Attól félünk, hogy aki eltűnik a virtuális világból, eltűnik a való világból is.

Van még remény

Van még remény

Szóval az a helyzet, hogy nehéz megtalálni az egyensúlyt. Nem egyszerű úgy elnavigálni a modern, nyugati civilizációban, hogy virtuálisan és a fizikai valóságunkban is megfelelő jelenlétet tudjunk produkálni. Kissé ijesztő látvány, mikor iskolás gyerekek egymás mellett, az egyébként évezredek óta megszokott körben állnak a folyosón, de nem beszélgetnek. Ehelyett harminc centiméter távolságtól a mobiljukon csetelnek egymással. Ugyanakkor - szerencsére - még ma is tele vannak a kávéházak egy-egy nyári estén, működnek a színházak, vannak rock-koncertek. Sokan járnak kirándulni az erdőbe, üzemelnek az arborétumok, vannak klubok, néha még az öregek is sakkoznak a parkban, és a szerelmespárok továbbra is a fűben csókolóznak. Nincs még minden veszve.